“Nagyon sokáig azt gondoltam, hogy párkapcsolati vonatkozású dologgal jönnék, de aztán pár napja felmerült egy még régebbi probléma és inkább azzal foglalkoznék.

Főleg arról szól, hogy nagyon, nagyon erős szorongás jön rám, ha mondjuk mások előtt kell beszélnem, de nem csak olyan módon, ha ki kell állnom mások előtt beszélnem, hanem, akár egy kétszemélyes meetingben, ahol nekem kellene megnyilvánulnom, így hosszasabban. Akkor is már így nem csak, hogy erős szorongás, hanem azt érzem, hogy képtelen vagyok megtenni, tehát a mások előtt való szereplés vagy a mondandómnak való kinyilvánítása., ahogy így rám figyelnek az, bennem nagyon, nagyon erős szorongást generál. 

És igazán a középiskolában kezdődött szerintem, az általános iskolából igazából már nagyon akartam szabadulni, az utolsó két évem az nem is volt kellemes, kicsit így elzárkóztam a többiek elől és valahogy nem igazán éreztem jól magam. 

S a középiskolában úgymond nagyon meg akartam felelni, nagyon szerettem volna a középpontba kerülni, meg láttam, hogy mindenki kedvel, de hát ez átcsapott abba, hogy folyamatosan szorongtam, ha meg kellett szólalnom, akár csak egy mondatot fel kellett olvasnom és ilyen szorongásban teltek a középiskolai éveim. 

Legtöbbször sikeresen elkerültem az ilyen helyzeteket, de ha mégis ilyen helyzetbe kerültem, akkor pedig napokig rosszul éreztem magam. 

És bár ez egy kicsit javult, de a munkahelyem kezdek egy kicsit olyan helyzetbe kerülni ahol, van rá esély, hogy ezzel többször szembesüljek és most már szeretném megoldani. Mert nem akarom, hogy ez korlátozza az életemet. Mert úgy gondolom, hogy van olyan bennem, amit megmutatnék magamból a munkahelyemen szakmailag is és nem szeretném, ha emiatt kellene lemondanom a pocizóról vagy egyáltalán a barátok az emberek között ne tudjam elmondani, amit szeretnék.”

“Az általános iskolában volt egy rossz nyári szünetem és azután bezárkóztam a többiek előtt. Mondhatjuk, hogy népszerű voltam az iskolában szerettek, aztán ez valahogy így átfordult és utána valahogy nem vettek észre és én se nagyon akartam, hogy észrevegyenek s így csak szabadulni akartam abból a közegből.”

S meséli tovább, hogy a hatodik osztályos nyári szünetben meghalt a kutyája és onnantól kezdve hipochonderré vált: minden nap sírt, hogy meg fog halni. Már a nyáron is próbált mit kezdeni magával, de amikor újra iskolába járt, akkor az lefoglalta az agyát, és így a gondolatai elterelődtek, de, mint mondja:

“Onnantól kezdve már nem voltam önmagam, bezárkóztam. És ilyenek is voltak bennem, hogy nem érezhetem jól magam, mert akkor úgyis történik valami rossz, úgy is jön valami büntetés. Szüleim (később kiderül, hogy a szüleim szó alatt Anyát és az anyai Nagymamát érti) orvosokhoz cipeltek, voltam kineziólugosnál is.”

Majd egy kérdésemet követően:

“Nem tudom mennyire kapcsolódik ehhez, igazából nekem van egy jó kis kezdő csomagom. Apukám, mikor kiderült, hogy Anyukám várandós velem, elhagyott engem vagyis minket. Más vonalakon eléggé végigkíséri az életem, hogy Ő így elutasított.”

Az Anya és az Ő anyja nevelte nincs testvére. Az Apját nem ismeri, sosem látta.

Hipnózis regresszióban

5 évesen egy kórházi folyosón van egyedül, nincs ott sem az anya, sem a nagymama, úgy érzi ott hagyta a családja. Jönnek mennek körülötte az emberek, de nem foglalkoznak vele, közben reménykedik abban, hogy valaki felbukkan. Elkezd sírni és elveszettnek érzi magát. Nagy nehezen valaki észreveszi, hogy sír és megkérdezi mi a baj, mit csinál ott. Azt válaszolja, hogy ott hagyták és nem tudja, hogy kihez tartozik.

“Megpróbálja kideríteni hogy ki vagyok, hogy kerülök oda, hová tartozom és én ettől még jelentéktelenebbnek érzem magam. Úgy érzem, hogy nem kellek senkinek. Ugyanakkor ez mégis csak jó érzés, hogy valaki foglalkozik velem.”

“Majd megjelenik anya és nagymama és nem értik, hogy miért sírok. Nem értik az érzésemet, lekicsinylik az aggódásomat és a félelmemet. Próbálnak megnyugtatni, de nem sikerül, mert nem érzem magam biztosítva arról, hogy nem hagynak ott újra.”

“És újra el kell menniük és nekem ott kell maradnom, de ez már nem zaklat fel annyira, mert legalább szóltak.”

Regresszióban tovább haladva a téves tanulást erősítő következő meghatározó életeseményre:

12 éves, egy erdőben van, ahova kirándulni szoktak menni. Ott vannak az ismerősökkel, anyukája kicsit távol van és úgy érzi

“nincs itt helyem kívülállónak érzem magam, mert nem vagyok olyan értékes, mint ők. Mert ők felszabadultak, barátságosak én pedig szótlan szorongó és félős vagyok.

Nincs jogom megnyilvánulni.”

Mit jelent az, hogy nincs jogod megnyilvánulni?.

“Nem kíváncsi rám senki, mert nem is kéne itt lennem, azért vagyok, mert valaki akarta, hogy itt legyek. Nem kellett volna, hogy megszülessek.”

Miből táplálkozik ez, kimondja, hogy nincs jogod megnyilvánulni?

“Apa mondja, hogy ennek nem kellene megtörténnie. Mert Ő félt az apaságtól, ezért nem akarta. Mert félt, hogy valaki szereti, aki én vagyok.”

Kérdésemre, hogy ki az az ennek? A válasza: ÉN

Regresszióban a szálakat tovább bontva, mikor az édesanyjával dolgoztunk:

Anya mondja:

“Apád félt, és úgy tudta, hogy fizikailag nem lehetett volna gyereke.”

Akkor, hogy hogy vagy?

Anya válaszol:

“megtartottalak, mert jönnöd kellett, és nem akartam egyedül maradni”

Kliens összefoglaló felismerése az életesemények újraélése kapcsán:

„Úgy érzem, ha megmutatom magam, akkor mások megismernek és megváltozik a véleményük és elfordulnak tőlem. És ugyanezeket éreztem mindig.” 

Két hónappal a találkozó után az alábbi levelet kaptam:

„Kedves László,

szeretnék visszajelezni az ülés óta tapasztaltakról, ahogy ígértem. Azt vettem észre, hogy noha érzek még feszültséget ha olyan helyzetbe kerülök ahol beszélnem kell vagy tudom, hogy rám figyelnek, de mégis könnyebben és felszabadultabban tudok beszélni és kifejezni a gondolataimat. Sokszor kimondottan várom is, hogy ezt megtehessem annak ellenére, hogy a szorongás is megjelenik még mellette, de úgy érzem, hogy képes vagyok “megszelidíteni”. Amit rögtön az ülés után tapasztaltam, hogy akár csak egy baráti beszélgetésnél is sokkal hosszabb ideig vagyok képes úgy beszélni a másik személyhez, hogy közben a szemébe nézek. Ez is egy érdekes és új élmény volt. Úgy érzem ez egy hosszú út és még sok gyakorlás, de nagyon jó alapot kaptam hozzá a hipnózis által és már sokkal elképzelhetőbbnek tartom, hogy mások előtt beszéljek vagy kommunikáljak és hogy élvezném mások figyelmét.

Amit még észrevettem más témában és talán köze lehet a beindult folyamatokhoz, hogy úgy érzem kevesebbszer cselekszem elvárásból (pl. egy ismerős/barát szeretne találkozni velem, de érzem, hogy akkor éppen az egyedüllét esne jól és csak azért találkoznék vele, hogy ő “elégedett” legyen), illetve ha meg is tennék valamit, viszonylag hamar tudatosodik, hogy ezt igazából nem is szeretném és inkább módosítok a tervemen és olyan dolgot csinálok, amit valóban szeretnék. Említettem még a párkapcsolat témakörét is az ülésen és ezzel kapcsolatban annyit tapasztaltam, hogy azóta nem igazán van bennem a sóvárgás a dolog felé, kevesebbet rágódok rajta, jobban tudok más tevékenységekre fókuszálni. Nagyobb bizalmat érzek azzal kapcsolatban, hogy meg fog érkezni a megfelelő személy hozzám, ha eljön az ideje.

Összességében nagyon jó és érdekes élmény volt az ülés, úgy érzem, hogy több szempontból fordulópontot jelent számomra mert sok felismerést is okozott bennem. Még egyszer nagyon köszönöm a segítséget és a szemfelnyitó pillanatokat!”