L. azzal keresett meg, hogy a félelme, hogy beszélnie kell mások előtt már odáig jutott, hogy az állását így a megélhetését fenyegeti. Ez volt számára az utolsó csepp.

Mostanában értékesítőnek kezdte átképezni magát, amihez jól jött neki a COVID19, mert így nem kellett “személyesen” jelen lennie a megbeszélések során, elegendő volt csak hanggal jelen lennie. Így minden működött a számára, mert nem látták. De időközben elkezdtek enyhíteni a COVID19 szigorításain, és felkérték egy személyes találkozóra.

L. meséli, hogy gyerekkorában zenélni tanult, ami jól is ment neki, de a fellépések során egyre jobban izgult, egyszer csak eljutott arra pontra, hogy már nem csak rossz dallamokat produkált, hanem annyira megbénult az előadás során, hogy játszani sem tudott. Így hagyta abba a zenélést.

Elmesélte, hogy minden vizsga vagy felelés, amikor beszélnie kellett mások előtt nagy kihívást jelentett a számára, mert mindig attól félt, hogy ki fogják nevetni és butának tartják.

Ezért kialakított egy elkerülő viselkedést, ami azt jelenti, hogy amikor csak tudja elkerüli a számára félelmetes helyzeteket, amiből az idő múlásával egyre több lett. Így jutott el oda, hogy már szinte minden személyes emberi kapcsolatot kerül.

Hipnózis regresszióban

Aktiváló életesemény:

L. egy családi eseményen van az otthonukban. Az eseményre készül egy vers szavalásával, amit tud is. Már többször is hibátlanul elmondta. L. ekkor 4-5 éves és, amikor elkezdi a verset rögtön az elején a címnél a szülei a felnőtt barátokkal együtt hangosan elkezdenek nevetni és nem hagyják, hogy L. befejezze a verset.

L. nem tudja mi történt, csak azt érzi, hogy szégyenben marad, mert kinevetik és nem bizonyíthatja be, hogy képes elszavalni a verset, amivel készült.

Megerősítő életesemény:

L. már nagyobb, általános iskolában harmadikos és az osztállyal egy színpadi fellépésre készülnek. De ő lebetegszik és nem tud gyakorolni a többiekkel. Mikor felépül és újra iskolába megy, akkor már nincs több próba, hanem a fellépés jön. Ő tiltakozik, nem szeretne fellépni, mert úgy érzi, hogy nem tudja a szerepét, de az osztályfőnöke ragaszkodik ahhoz, hogy fellépjen és a szülei is mondják, hogy lépjen fel. Az előadás egy színházteremben van, a nézők: a gyerekek szülei és barátok, rokonok. L. szülei is ott vannak.

És amikor L.-re kerül a sor, akkor ő elakad (leblokkol), mert nem tudja a szöveget, mert nem tudta megtanulni, ekkor odalép a tanárnő és lerántja a színpadról.

L. a lezáró beszélgetésben elmeséli, hogy emlékezett arra az eseményre, amikor szavalni akart és kinevették a felnőttek és nem mondhatta el a verset, és egészen mostanáig megalázva és butának érezte magát emiatt.

És emlékezett arra is, hogy a tanár “lerángatta” a színpadról, ami miatt megerősödött benne az az érzés, hogy buta és kinevetik.

L. a szüleivel ezeket az eseményeket sosem beszélte meg, mert attól félt, hogy nem fogják őt megérteni így egyszerre félt az elutasítástól és a kudarctól. Amit egészen mostanáig tudattalanul hordozott magában, így valósította meg azt, hogy abbahagyja a zenélést és, hogy kerüljön minden olyan helyzetet ami, a kudarc és elutasítás érzését idézte fel benne.

L. a hipnoterápia segítségével nem csak újraélte ezeket a meghatározó eseményeket, hanem felismerte a téves tanulási folyamatait is. A hipnoterápia során felismerte, hogy a szülei nem őt nevették ki a versmondása során, hanem azért nevettek, mert ő vicces volt. Vicces volt, amiről ő, akkor nem tudott.

És, amikor az osztályfőnöke “lerángatta” a színpadról az nem is lerángatás volt, hanem megmentés a helyzetből.

Ezekből L. azt tanulta meg, ha készül és tudja, akkor kinevetik, ha nem készül és nem tudja, akkor is szégyenben marad és a megoldás az, ha elmenekül (lerángatnak) a helyzetből.

L. a hipnoterápia során felismerte, hogy ezek a hibásan értelmezett életesemények vezették el addig, hogy került minden a számára félelmetes helyzetet. Sikeresen változtatta meg hozzáállását az emberekkel való viszonyában, mára felszabadultan vesz részt a beszélgetésekben és megszabadult attól a félelemtől, hogy butának fogják tartani.